A Magyar Pavilon koncepciója a Kárpát-medence természeti és kulturális kapcsolataiból, valamint a népzene és a néptánc máig élő hagyományából indul ki. A pavilon nem egyszerűen nemzeti reprezentációként jelenik meg, hanem olyan építészeti és kulturális térként, amely a magyar gondolkodás táji, zenei és formai rétegeit sűríti össze.

A terv formavilága a Kárpát-medence táji elemeit, a paraszti kultúra archaikus motívumait és a magyar építészet sajátos, organikus hagyományát idézi meg. A koncepció szellemi hátterében a magyar szecesszió, Lechner Ödön, Toroczkai Wigand Ede, Kós Károly és Medgyaszay István munkássága, valamint a 20. század második felének organikus építészeti törekvései állnak. Ez az örökség nem történeti idézetként, hanem kortárs építészeti gondolkodásként jelenik meg.

A pavilon programjának egyik fontos párhuzama Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenei kutatásain keresztül érthető meg. Bartók számára a népzene nem pusztán gyűjtött dallamok rendszere volt, hanem mélyebb kulturális összefüggések, természeti képek és közösségi emlékezet hordozója. A terv ezt a szemléletet fordítja át építészeti nyelvre: a zene, a forma és a tér egymást erősítő rétegekként szerveződnek.

A Magyar Pavilon így egyszerre kapcsolódik a magyar népi kultúra ősi gyökereihez és a modern magyar építészet kísérletező hagyományához. Célja, hogy a világkiállítás nemzetközi közegében karakteres, felismerhető és mégis kortárs képet adjon arról a kulturális folytonosságról, amely a magyar zene, képzőművészet és építészet történetében újra és újra megjelenik.